Tátott szájjal álltam fel a doki mellől. Illetődött arccal néztem rá, néhány percig, majd átszáguldoztam a folyosón, egészen a kétszárnyas üvegajtóig. Kicsaptam és lesiettem a lépcsőn. Szinte rohanva közelítettem meg a vaskaput. Az őr, testét finoman felemelve követett riadt tekintetével.
Kifordultam a sarkon. Minden szem rám vetődött. A járókelők, az autóban ülő üzletemberek kik buzgón telefonáltak, a biciklivel közlekedő idős házaspárok, és még a kisgyermeküket sétáltató anyukák is mind engem néztek. Legalább is úgy éreztem. Egyre szaporábban lélegeztem és azon gondolkoztam, hogy ez most valós? Mind ez most történik? Vagy csak egy álom, amit talán valami rejtett vágy hozott elő belőlem. A jelzőlámpa épp pirosra váltott, így kénytelen voltam megállni a zebra előtt. A tömeg csak gyűlt körém. Idegesnek éreztem magam. Szorongtam. Belegyúltam kopott farmerem zsebébe, s az egyik kulcsomat benyomtam a körmöm alá.
-Válts már át! – motyogtam magamban halkan.
Az a pár percnyi idő, míg zöld jelzést kaptunk, annyira hosszúnak tűnt, mintha két Világháború zajlott volna le.
-Válts már át te szemétláda! – kiabáltam, immáron mindenki füle hallatára.
A járókelők, az autóban ülő üzletemberek, a biciklivel közlekedő idős házaspárok, a kisgyermeküket sétáltató anyukák most már valóban engem néztek…riadtan.
Megjött az Isteni jel, a lámpa zöld. Futás! Keresztülvágtáztam a fekete-fehér vonalhalmazon, a járdaszegélyt átugorva, kezeimet az oldalamhoz odaszorítva, szinte sprinteltem hazafelé. Éreztem, ahogy kissé hézagos fogaim között átsüvít a szellő.
-Melyik az, melyik az. Hol vagy már? – lihegtem a mellkasomra, miközben próbáltam beleilleszteni kulcsaimat a zárba, remegő kézzel.
A kapu sikeres kinyitása után bevágtam magam mögött, hozzányomtam a hátam, s tenyereimet szorosan odapasszíroztam.
-Már csak egy kibaszott ajtón kell bejutnom. Menni fog Brand. – majd megláttam magam a szemben lévő tükörben – vagyis…Dana. – mondtam, szemeimet körbeforgatva.
Hangosan szuszogva rohantam fel a lépcsőn, s újra előkaptam nyitó vasrudaimat.
Kitártam az ajtót, majd azt is becsaptam magam mögött, azután bezártam az összes nyílást, ami csak volt rajta. Eldobtam a kulcscsomót a szoba másik felébe.
Lekuporogtam az ágyamra, kezeimet összekulcsoltam az ölembe és néztem magam előtt a tapétát, ami sosem tetszett igazán.
-Le kéne cserélni ezt a szar.
A nagy tapéta probléma és a skizofréniáról való mélázás között, megcsörrent a telefon.
-Halló, Brad Haynes…illetve Dana, vagyis Brad. Ghm, mindegy. Ki az?
-Dana? Itt Dr. Gibson.
-Ó, őőő..üdv!
-Minden rendben van? Olyan gyorsan elrohant a kórházból.
-Áh, igen, minden oké és bocs, csak…ez, ez hirtelen jött.
-Tudom Dana, vagy Brad? Már nem tudom, hogyan szólítsam. A lényeg, ha szeretné, tudunk könnyíteni a helyzetén. Vannak remek orvosaink valamint pszichológusaink, akikkel beszélhet bármikor.
-Hát én nem is tudom. Először talán…tudja, fel kellene, hogy fedezzem magam. Most még, most még össze vagyok zavarodva. Igen, igen totálisan feje tetejére állt a Világ jelen pillanatban, de nézze, ő nem lesz gond, túl leszek rajta, ahogy minden máson is. Elvégre ez a betegség nem halálos – mondtam viccelődve – ugye?
-Nézze. Tisztába vagyok, hogy mennyire meglepte ez az egész…
-Meglepett? Haha…áh, dehogy. Nehogy azt higgye doki. Abszolúte nem vagyok meglepődve…sőt.
-Figyeljen rám! Ez egy nagyon súlyos betegség. A reagálásából is tisztán észrevehető, hogy a két énje nem tud egymásról. Nagyon óvatosnak kell lennie, ugyan is, sem ön, sem mi nem tudjuk, hogy a magában lakozóm személyiségek hogyan viselkednek, milyen rossz vagy jó tulajdonságaik vannak. Bárkiben, de legfőképpen magában tehet kárt. Ilyen esetekben gyakori, hogy az egy testben megbújó személyiségek bármire képesek, hogy kitúrják a többieket, és ez csak a kisebb probléma.
-A kisebb? Na ne..mi a nagyobb probléma? Bár nekem már ez is bőven elég.
-Nos, talán nem csak ketten vannak.
-Úgy érti..még ennél is több személyiségem lehet?
-Igen. Viszont nem biztos, hogy ők is előbújtak már. Lehet, hogy jelen vannak, csak még nem mutatták meg magukat.
-Hát ez…ez, ez valóban remek. Tényleg. Igazán örülök, hogy ennyire sokoldalú személyiség vagyok.
-Igazán sajnálom. Ez valóban egy igen kellemetlen és kényes betegség, amit feltétlen kezelni kell. Hajlandó lenne kezelésekre járni? Mert akkor beírom önt egy időpontra.
-Őőő…később visszahívnám ezzel kapcsolatban, ha nem gond.
-Rendben. – felelte kis szünetet tartva, s hangján erősen érezhető volt, hogy nem volt ínyére a válaszom.
A kagyló lehelyezése után rávetődtem az ágyra. Éreztem, ahogyan a hosszú hajam utánam zuhant, majd elterült. Oldalra fordítottam a fejemet, s észrevettem virgonc loknijaim.
-Jézusom. Ettől meg kell szabadulnom.
Átrohantam a konyhába, belenyúltam a fiókba, kivettem egy ollót, s a fürdőszoba felé vettem az utamat.
A tükör előtt állva, még mindig nem hittem a szememnek.
-Ki a franc vagy te, és hogy kerülsz belém? Takarodj! – és nyisszantottam.
Úgy éreztem magam, mint egy filmbeli jelenetben, ahol egy drogos, bekattant kurva szabdalja magát össze. A hosszú, szőkésbarna tincseim úgy hullottak az olcsó kisméretű, hideg csempére, mint erős szélfúvásban a hópelyhek az aszfaltra.
by csildicsildi
