Alteregók

          Élénkpirosra festett lábkörmeimmel és csupasz talpammal jártam táncot, levágott fürtjeimen, amik immár a kövön hevertek. Megpillantottam egy doboz barna hajfestéket az egyik piperepolcon, majd őrült ötletem támadt.

-Gesztenyebarna..Hm.

Belepillantottam a tükörbe, majd a fejemhez nyomtam a dobozon lévő színmintát, hogy megbizonyosodhassak róla, hogy valóban jól fog állni.

-Miért ne? – kérdeztem magamtól, miközben kissé cserepes alsóajkam szélét rágdostam.

           Lekaptam a magasból egy tálat, azután beleöntöttem. A használati utasításban leírt idő megvárása után, nagy buzgón mostam le a fejemről a ragacscsodát. 

Megszárítottam újdonsült frizurámat, miután elégedetten dőltem az ágyba.

Felriadtam. Borzalmas álmom volt. A fekvőhelyemet megvilágította a Hold fénye, ami beszivárgott az ablakon.

-Este van? A picsába, megint bealudtam. – mérgelődtem – Hajnali kettő? – pillantottam az órára – Remek!

Feltápászkodtam az ágyról és kimentem a konyhába egy kávét főzni. Hideg volt. A konyha ablakán lévő szúnyogháló alját erősen fújta a kinti szellő.

-Úgy odaszögellek egyszer, hogy többet tuti nem fogod elengedni azt a rohadt ablakszegélyt.

Csodával határos módon sok alvás után, valahogy mindig derűsen és jókedvűen ébredtem. A kávé hangosan rotyogott, jelezve, mindjárt kész. Kilibbentem a mosdóba arcot mosni. Törölköző után nyúltam majd belenéztem a képmásomba a falon lévő kereten keresztül.

-Mi a franc? 

A hajam éppen takarta a fülem alját és egy rakoncátlan frufru is visszaintegetett rám. Nem értettem az egészet.

-Ez hogy? Mikor?

Teljes mértékben meg voltam győződve arról, hogy megbolondultam. Nem értettem, mi történt velem és mikor. Az utóbbi két nap teljesen kiesett. Nem emlékeztem semmire. Ijedten a telefon után nyúltam és azonnal tárcsázni kezdtem. 

-Grrr! Grrr!

-Igen? – szólt bele egy álmos hang, sokat vártatva.

-Dr. Gibson?

-Igen, én vagyok. Ott ki beszél?

-A nevem Dana, Dana Haynes. Emlékszik rám? Egyszer-kétszer már találkoztunk. Furcsa panaszaim voltak és kivizsgálást kért. Most..

-Oh. Igen. Dana. Minden rendben….így hajnali kettőkor? – kérdezte fáradt hagjával. - Nem. Semmi sincs rendben. Valaki, egy rohadt seggfej… - válaszoltam neki óriási méreggel a lelkemben, majd egy hatalmas levegőhalmazt fújtam ki magamból. - Talán a volt pasim, nem tudom, de valaki belopódzott hozzám és levágta a hajam. Más, más nem lehet a magyarázat.

-Hogy mi?

-Nincs hajam! Vagyis van, de sokkal rövidebb és más színű. Érti ezt? Komolyan mondom, talán megbolondultam. Az utóbbi két napom teljesen kiesett, pedig nem is ittam. Nem tudom, mi történik – taglaltam neki a panaszaimat a sírás határát súrolva. - Teljesen ki vagyok borulva és maga azt mondta, bármikor felhívhatom, ha valami problémám van. 

-Most hol van Dana?

-Itthon. Nem tudnánk valahol találkozni? Bárhol, nekem mindegy, igyunk egy kávét vagy valami…kérem – könyörögtem neki kétségbeesetten.

-Őőő, de persze. Semmi akadálya, imádok hajnalban a pácienseimmel kávézgatni vagy…valami. Hagy szedjem össze magam és találkozzunk, mondjuk….fél óra múlva a Black Rose kávézóban. – majd bediktálta a címet, amit egy kis cetlire írtam.

-Oké. Ott leszek.

Azon nyomban felöltöztem, megmarkoltam a kulcsaim és elindultam a kávézóba. Sokkal hamarabb odaértem a megbeszélt időpontnál, mert féltem egyedül otthon. Magamtól féltem. A kávézó előtti parkolóban toporogva, még egyszer ránéztem a papírra és a lediktált címre. 

-Ez az.

Egy ezüstszínű, nagyméretű lakókocsi szerű helyiség állt előttem. Ablakain kiszűrődtek a lámpa fényei, s tisztán lehetett látni, hogy egy lélek sincs bent. Egy eldugott kis utcában volt, ahol minden kihaltnak és sivárnak tűnt, oly annyira, hogy az utcai lámpák is épp, hogy csak pislogtak.

Lenyomtam a kilincset és benyitottam. Az apró ajtó feletti csengő azonnal megszólalt, mire a kékszínű függöny mögül előlépett egy középkorú, vörös hajú hölgy, aki rózsaszín egyenruhát viselt, fehér kötővel. Leültem az egyik piros bőrkárpittal bevont bokszba, és vártam.

-Jó estét. Mit hozhatok? – kérdezte rekedtes hangján a felszolgáló, ki meglehetősen hangosan csoszogott mellém, s kinek apró névtábláján a Mary név állt. Mary volt az az ember, akinél senki sem beszélt lassabban, s kinél senki sem nyújtotta hosszabbra a szavakat.

-Egy kávét kérek.

-Feketén? – kérdezett vissza, miközben ásított egyet.

-Erősen!

Látszott rajta, hogy abszolút nem érdekli, s csak a munkáját próbálja végezni nagy álmosságában.

Néhány perccel később visszajött egy tálcával a kezében s letette elém az általam rendelt italt.

- Egy kávé nem feketén, hanem erősen. – mondta unott hangon - Hozhatok még valamit?

-Nem. Kösz! – majd elcsoszogott ugyan olyan hangosan, mint ahogy odajött. A csészét szorongatva próbáltam elterelni a figyelmemet gondolataimról és koncentrálni a jelenre. Lehajtott fejjel, felhúzott lábakkal ültem az asztalnál, mikor megszólalt a kiscsengő. Felkaptam fejemet, s megláttam Dr. Gibsont. Ahogy belépett, meg sem vártam, míg becsukja az ajtót, azonnal nagy kapálózásba kezdtem, hogy biztosan észrevegyen.

-Dr. Gibson, itt vagyok! – kiabáltam.

Óriás lábaival hatalmasakat lépett. Leült velem szembe, majd megtörölte szemüvegét. - Parányit esik az eső, és természetes, hogy ilyenkor nem lehet találni egy szabad Taxit. – mérgelődött.

-Annyira sajnálom Dr. Gib…

-Semmi baj Dana. Semmi baj. Én mondtam, hogy bármikor felhívhat. Örülök, hogy megtette, de azt hiszem, ezt soha többé nem mondom egyetlen páciensemnek sem, mert a végén még betartják – mondta viccelődve, oldva a feszültséget.

Elmosolyodtam és ő is látta rajtam, hogy mennyire feszült vagyok, s ez a mosoly csak átmeneti állapot. Kihúztam a dobozból egy szál cigarettát és meggyújtottam.

-Nos! Tehát, azt állítja, hogy valaki levágta a haját?!

-Azt – mondtam, miután lenyeltem a hatalmas korty kávét.

-És nem tudja ki volt az.

-Nem. Ha tudnám, már….nem is tudom mit csináltam volna.

A kettőnk közötti kommunikációt megzavarta Mary újabb hangos csoszogása.

-Jó estét önnek is Uram. Mit hozhatok?

-Egy kávét.

Mary rám pillantott, majd tolla végét megnyalva felhúzta szemöldökét és újra kérdezett.

-Szintén erősen?

-Legyen inkább feketén.

-Azonnal hozom – mondta száját megrezegtetve.

Mary távozása után Dr. Gibson lehajtotta fejét, majd olyan tekintetett vetett rám, tudják, mint a huncut kisgyermekek szoktak, mikor tudják a helyes választ, de azért sem mondják meg.

Meglepődötten ültem és vártam valamire, magam sem tudom mire. Talán néhány kedves, nyugtató szóra, de semmiképp sem magyarázatra, mégis azt kaptam.

-Azt mondta a telefonban, hogy az utóbbi két napjára nem emlékszik.

-Így van doki. Semmire sem emlékszem. Nem emlékszem mikor felkeltem, hogy mit csináltam reggel, hogy hova mentem, kikkel találkoztam vagy beszéltem. Fogalmam sincs mi történik velem, de már nagyon unom. – taglaltam neki, miközben a tenyeremmel simogattam a homlokom. – Emlékszik mikor először mentem be önhöz a klinikára? Akkor is pont ezzel a problémával küszködtem. Nem emlékeztem az utolsó néhány eltelt napomra.

-Emlékszem – mondta halál nyugodtan.

-Akkor most mi van? Beteg vagyok vagy csak teljesen bolond? Emlékezet kiesés vagy minek nevezik ezt?

-Én tudom ki vágta le a haját.

-Tessék? Ezt meg hogy érti? Maga volt?

-Ó, nem dehogy. – mondta furcsán felvihogva – Nem én voltam, viszont ismerem az illetőt.

-Na jó, most már komolyan nem értem az egészet. Ki volt az? Mondja meg. – követeltem tőle a válaszadást olyan hangnemben, amit még soha nem adtam ki magamból.

-Nyugodjon meg. Saját maga volt az.

-Hogy mondja? 

-Rátapintott a lényegre. Maga nem bolond Dana, hanem súlyos beteg.

-Oké, erre már én is rájöttem azt hiszem. Normális emberekkel nem történnek ilyen megmagyarázhatatlan dolgok. Hogy érti, hogy én vágtam le a saját hajam? Miért tettem volna?

-Azt nem tudom. Talán a másik énje akart ily módon kiszúrni magával.

-A másik énem? Doki, ne szórakozzon velem!

-Eszemben sincs. Tegnap mi találkoztunk.

-Valóban?

-Igen. Bejött hozzám a klinikára tegnap, akkor beszéltünk erről, vagyis a betegségéről.

-Ami mi is pontosan?

-Személyiségzavar.

Egy árva szó sem jött ki a torkomon. Annyi mindent akartam volna kérdezni, mondani és tenni, de képtelen voltam rá, annyira letaglózott a hír. - Dana, ne féljen. Én itt vagyok maga mellett, mindenben segíteni fogok magának, de ezt a másik énjének is megmondtam. Ne aggódjon. – majd finoman megfogta kezeivel az enyémet, hogy szavait tetteivel is alátámaszthassa.

-Személyiségzavar – motyogtam halkan magamban. – Személyiségzavar, Személyiség...zavar. Mi a faszom? – ordibáltam.

-Csss. Ne kiabáljon kérem.

-Mi az…mi az, hogy ne kiabáljak? Ezt eddig miért nem mondta? Miért nem tudtam én erről?

-Én is csak tegnap kaptam meg az eredményeket. Délután be is jött hozzám a klinikára Bradként és el is mondtam mi a helyzet.

-Bradként? Jézusom…Jézus Atya Úr Isten, ne basszon már fel agyilag – kiabáltam sírva.

A nagy ricsajra Mary is kiszáguldozott a függöny mögül, aki csak annyit látott, hogy egy idős úriember a kezemet erősen szorongatva visszafog, én pedig könnyes szemekkel próbálok szabadulni. Tudni kell, hogy ezelőtt Dr. Gibson minden betegét ebbe a kávézóba hívta, ha valami panasszal hívták fel őt. Anno, egy régi barátjáé volt, aki nem bánta az éjszakai nyüzsgést, valamint aki képes volt elviselni – természetesen tudta, hogy az idehozott személyeknek, kiknek többsége nő volt, van valami problémájuk - a betegek hangoskodását és dühkiborulását. Azóta viszont tulajváltás volt, s szegény Mary mit sem sejtve állt a helyén minket bámulva. Felpezsdült benne a bátorság, oly annyira, hogy a függönye mögül előhúzott egy hatalmas szivacsütőt, amivel célba vette Dr. Gibsont.

-Takarodjon innen! Maga mit képzel? Meg akarja rontani ezt a szegény kislányt? Azonnal menjen el a kávézómból és soha többet vissza se jöjjön. – majd nagy izgatottan püfölni kezdte. 

-Kérem, kérem ne bántson. Én az orvosa vagyok. Hagyja abba az ütögetést.

Én képtelen voltam helyeselni. Nem jöttek ki a hangok a torkomból.

– Orvos, na persze. Azért szorongatja szegény kislány kezét, miközben ő sír? Sam…Saaaaam! – kiabálta miközben egyre erősebben verte szegény Dr. Gibsont – Takarodjon! Kifelé!

A Sam névre hallgató fiatalember, kinek termetéhez képest igen nagy feje volt, szintén előlépett a függöny mögül, s észrevette édesanyját – esetünkben Maryt – ki nagy erőfeszítéssel verte egyik vendégét – esetünkben Dr. Gibsont.

Neki sem kellett több, előtört belőle gyermekkori énje és úgy tartotta helyesnek, hogy minden kérdezés és megbizonyosodás nélkül megvédje édesanyját. Így, azzal a lendülettel édesanyja mellé sietett s megragadta Dr. Gibson karjait, kit egy szempillantás alatt kikapott a boxból. Mary eközben a pult mögé szaladt és tárcsázta a 911. Hallottam, ahogy jajveszékelve magyaráz a kagylóba a rendőröknek és közli velük a címet.

          Igazából teljes mértékben megnyugtatott az a látvány, ami elém tárult. A szemem láttára verik agyon azt az orvost, aki néhány perce közölte velem, hogy skizofréniában szenvedek, ami számomra igen rossz hír. Tudtam, hogy erről ő nem tehet és nem tudja befolyásolni valamint megváltoztatni a dolgokat és elmulasztani a betegségemet, de mégis, legbelül jól esett, hogy két, teljesen ismeretlen ember, önzetlenül a segítségemre siet. Annyira már nem is féltem.

Egyről a kettőre kissé elhomályosodott előttem a kép és halk zene szólt a füleimben, ami kicsit visszhangzott. Olyan volt mint a filmekben, fura…de jó. A rendőrautó villogó és hangos szirénája törte meg a varázslatos filmbéli jelenetet, kik berontva az ajtón azonnal bilincsbe verték szegény Dr. Gibsont, majd elhurcolták. Én ugyan úgy ültem egyhelyben, mint azelőtt. Nem mozdultam.

by csildicsildi